6.2.2 Parapszichológia, parafizika [4,3] Nehezen körülírható ez a témakör, mert ahány szerzõ, annyiféle dolgot ért alatta. Közös vonásként talán az jelölhetõ meg, hogy a parapszichológia állítása szerint az ember rendelkezik olyan képességekkel, melyeket a természettudomány még nem tárt fel, de valamennyire megfoghatók a tudomány eszközeivel, mérésekkel. A parapszichológia hívei tehát arról beszélnek, hogy az embernek vannak bizonyos képességei, melyek magának az embernek a tulajdonságai, azaz (általában) nem fordulnak szellemi lényekhez segítségül tudatosan; egyszerûen a tudomány még csak félig felderített területen húzódó frontvonalaként szeretik bemutatni tevékenységüket. El kell ismerni, hogy ez valóban így is van nagyon sokszor, így vannak kutatók, akik valóban természettudományos alapossággal kutatják pl. a gondolatátvitel jelenségének létezését vagy lehetetlenségét. Ezek azonban a kis hányadát adják a ``parapszichológia'' vagy ``parafizika'' címmel megjelölt területnek, egyrészt mert számuk sokkal kisebb a felelõtlen önjelölt szakértõkénék, másrészt az õ eredményeik egyáltalán nem látványosak vagy átütõ erejûek, így nem kerülnek bele olyan mértékben a médiákba, mint a szenzációt ígérõ jelenségek. A következõkben tehát nem azokról a kutatásokról írunk, melyeket szigorúan ellenõrzött körülmények közt végeznek azért, hogy tisztázzák az ember esetlegesen még fel nem ismert természetes képességeit, hanem az ebben a témában a könyveket, újságokat és a TV-t elárasztó áltudományról. A mai szóhasználat szerint igen valószínûnek mondható, hogy ha valaki magát ``parapszichológus''-nak nevezi, akkor a téma áltudományos oldalán áll. A témakör egy-egy területével tudományos alapossággal foglalkozó fizikusok, biológusok, pszichológusok nem szokták magukat ``para-'' jelzõvel illetni. Tipikus jelenségek, melyek a ``paratudományok'' tárgykörébe esnek: gondolatátvitel  (telepátia)  gondolatolvasás  tárgyak gondolatok segítségével történõ mozgatása (telekinézis)  érzékszervekkel meg nem magyarázható észlelések (ESP)  jövõbe- vagy múltba látás tárgyak testhez történõ tapadása Könyvünk kereteit meghaladná az említett témák kimerítõ tárgyalása, ezért csak néhány fõ szempontot említünk meg. Tehetjük ezt azért is, mert feltehetõen minden kedves olvasónk találkozott már ezeknek a jelenségeknek a bemutatásával különféle hírközlési eszközökben. A parapszichológia eredményei nem reprodukálhatók. Ellenõrzött körülmények közt a fenti jelenségek legnagyobb ``szakértõi'' sem tudnak megismételhetõ eredményeket felmutatni. Nincs olyan ember, aki mondjuk 10-bõl 9-szer eltalálná a másik szobában levõ ember által gondolt számot, vagy aki minden körülménytõl függetlenül tudná a távmozgatás jelenségét produkálni, stb. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem szabad hinni azoknak a híreknek, hogy ``Egy parapszichológiai kutatóintézetben világosan sikerült kimutatni, hogy...'' Sajnálatos módon a kifejezetten ilyen jelenségek kutatására létrejött intézmények sokszor nagyon elfogultan értékelik a megfigyeléseket, hisz erõs érdekük fûzõdik a sikerhez, és amikor egy másik intézet emberei ellenõrizni akarják azokat, azok sikertelenségre vezetnek. Sajnálatos azonban, hogy amíg a szenzációízû híradások az állítólagos sikerekrõl viszonylag nagyobb teret nyernek a médiákban, ezek cáfolata nem kap akkora hangsúlyt, mert nem annyira látványos. Azért aki figyel, láthat a cáfolatokról szóló híradásokat is a TV-ben. Így pl. egy oroszországi parapszichológiai intézet állította, hogy néhány híres ``parafenomén''  segítségével a gondolatátvitel és a távgyógyítás kimutatásában objektív bizonyítékokra tettek szert. Egyik kísérleti alanyuk a Magyarországon is ismert ``parafenomén'', Ignatyenko  volt. Az USA-ból érkezett kutató- és filmes csapat elõtt azonban nem tudták megismételni az eredményeket. Az errõl szóló filmet bemutatta pl. a Spektrum TV 2002. áprilisában. Azonban biztosak lehetünk abban, hogy a parajelenségekrõl szóló könyvek nagy része meg se fogja említeni ezt a nyilvánosan bemutatott cáfolatot, amikor Ignatyenko fantasztikus képességeit ecseteli. A parapszichológia legnagyobb ``szaktekintélyei'' sokszor természettudományosan tökéletesen megmagyarázható jelenségeket mutatnak be parajelenségként. Uri Geller  (aki a világ egyik legismertebb ``parafenoménje'') híres kanálhajlítgató  mutatványait számtalan bûvész  képes megismételni, csakhogy õk elismerik, hogy különféle trükkökhöz folyamodnak. A 80-as évek végén ill. 90-es évek elején Uri Geller igen sokat szerepelt Magyarországon, és elmondta pl., hogy mindenkiben rejtõzik egy kis bioenergia,  ami egyszerûen kimutatható. Az általa javasolt kísérlet a következõ volt: egy tányérba öntsünk hideg vizet, tegyünk rá néhány igen könnyû tárgyat (pl. kis sztanioldarabkákat), majd két tenyerünkbõl ``T'' alakot alkotva, tegyük kezeinket pár milliméternyivel a víz felszíne fölé. Ekkor kis várakozás után a víz felszínén áramlások indulnak, melyeket a sztanioldarabok tökéletesen megmutatnak. A ``parafenomén'' szerint ez a kezünkbõl kiáramló bioenergia bizonyítéka. A kísérlet mûködik, és az avatatlan embert valóban kézbõl kiáramló ``energiák'' képzetéhez vezethetik, csakhogy egy kevésbé közismert fizikai jelenség tökéletesen elegendõ a magyarázatához. A fizikai jelenség lényege, hogy a folyadékok felületi feszültsége függ a hõmérsékletüktõl, így a kéz által itt-ott megmelegített vízfelszínen úszó sztanioldarabokat igaziból a felületi feszültség változása hozza mozgásba. Egyébként ezt a jelenséget Eötvös Lóránd  tanulmányozta elõször részletesen (több, mint 100 éve) és a tudománytörténet az õ nevéhez köti a jelenségkör részletes tisztázását. Másik, hasonló példa az ``Egely-féle vitalitásmérõ kerék''     esete, ami egy tenyérbe fogható eszköz és állítólag az ember vitalitását méri, ami valami közelebbrõl meg nem határozott fogalom, de valahogy az egészségi állapottal van állítólagos kapcsolatban. Ez a szerkezet a 90-es években terjedt hazánkban. Lényege egy igen könnyen forogni képes kerék, melynek forgási sebességét néhány villogó fény jelzi, és a jelek állítólag a vitalitásunkkal, ``bioenergiánkkal'' kapcsolatban álló dolgot mutatnak, ha kezünket a kerék közelébe tesszük. Valójában ez a berendezés a legkisebb hõmérsékletkülönbségre, illetve az ezek által gerjesztett áramlásokra mozgásba jön. Saját tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy környezetünkben legnagyobb vitalitása egy bekapcsolt asztali lámpának volt a ``mûszer'' szerint. A nem is túl olcsó berendezés tehát egyszerû fizikai jelenségek alapján mûködött. (Persze, irataiban Egely György tagadja mindezt, de elég elfogulatlanul kézbe venni a berendezést, hogy néhány kísérlet meggyõzze az embert, hogy itt semmiféle, nem hagyományos fizikai hatás nem szükséges a jelenség megmagyarázásához.) Mirõl van szó? Az egyik lehetõség, hogy a parajelenségek itt idézett szakértõi annyira tudatlanok, hogy nem ismerik fel a jelenségek mögötti normál fizikai magyarázatokat. Ebben az esetben semmi nem bizonyítja, hogy más, itt nem tárgyalt esetekben véleményük mérvadó. Ha pedig tudatosan csalnak,  az még rosszabb eset. Mindenképpen erõsen hitelrontó a jelenség: a paraszakértõk kevésbé ismert fizikai jelenségeket ``árulnak'' parajelenségként. A paratudományok által nyújtott elméletek súlyos hiányosságokkal küzdenek. Ezek a hiányosságok egyrészt önellentmondásokat jelentenek, másrészt a tudomány sokszorosan ellenõrzött eredményeivel való ellentmondást. Például Egely György,  a hazai parafizika egyik legismertebb alakja azt állította, hogy néhány jelenséget csak a negyedik térdimenzió  feltételezésével tud megmagyarázni. Erre az esetre viszont kidolgozott elmélete van, amit a népszerûsítõ könyvekben csak azért nem ismertet, mert az olvasók többsége nem lenne képes felfogni azokat. A 90-es évek elején ezért az Eötvös Lóránd Tudományegyetem lehetõséget biztosított neki, hogy elméletét szakértõk, azaz fizikusok, matematikusok és egyetemi hallgatók elõtt adja elõ. Az elõadás során azonban a beharangozott elmélet ismertetése elmaradt, csak néhány gondolattöredék került elõ az elektrodinamika négydimenziós esetre való általánosítási kísérletérõl. A többszöri rákérdezések végül is felszínre hozták: az ígért elmélet nem létezik, a néhány töredék pedig alapvetõ matematikai nehézségekkel küzd. (A szerzõk egyike személyesen tanúsíthatja a történteket, mert egyetemi hallgató volt az ELTE-n akkoriban: a fizikusok és a hallgatók nagyon várták az ígért újszerû elméletet, hisz az ilyen dolog nekik is csemege, élvezetet okoz a hallgatása, de csalódniuk kellett a fent említett tények miatt.) Egy másik, általánosan használt elméleti fogás a paratudományokban a következõ: Tudjuk, hogy agyunk   mûködése során elektromos impulzusok  mennek idegvégzõdéseink között, és ezek a koponyán kívül is mérhetõk. (EEG  mérések az orvostudományban.) Agyunk tehát fizikai hatással van környezetére. A paratudományok képviselõi itt azt mondják: ha valaki gyakorol, ezt a hatást irányítani tudja és így távmozgatás, gondolatátvitel és sok egyéb jelenség érthetõvé válik. Ez a gondolatmenet azonban súlyos tévedéseket tartalmaz. Agyunk elektromos jelei igen gyengék, ami annak köszönhetõ, hogy idegszálaink csak nagyon kis áramerõsséget képesek elviselni. Ez olyan tény, amin nem lehet gyakorlással változtatni. Egy szabad szemmel észlelhetõ tárgy 50cm távolságból történõ megmozdításához agyunkban millió amper nagyságrendû áramoknak kellene folyni, ami teljes képtelenség, hisz már egytized amper is súlyos károsodást okoz. Az agymûködés elektromos jelenségeibõl levezetni a telekinézis lehetõségét tehát körülbelül olyan, mint a következõ gondolatmenet: ``Karommal fel tudok emelni egy 30 kilós tárgyat. Ha sokat gyakorolnék, akár 50 kilót is meg bírnék egy kézzel mozdítani. Az igen erõs emberek pedig 100 kilónál nagyobbat bírnak megtartani egy kézzel. Akkor nem lehetetlen elméletileg, hogy valaki puszta kézzel felkapjon egy buszt, megállítson egy száguldó gyorsvonatot, mint Szupermen a mozivásznon.'' Ezen a gondolaton mindenki nevet. Az agyi elektromos jelek külsõ hatásával arrébb tenni egy 10g-os tárgyat ugyanekkora képtelenség, csakhogy az elektromosságtanról az emberek kevesebb tapasztalattal rendelkeznek, így nem bírják felmérni, mekkora különség is van az idegi ingerületterjedés távoli hatása és a kicsi tárgyak megmozgatásához szükséges erõ között. Hasonló áthidalhatatlan nagyságrendi különbségekkel találjuk szembe magunkat, ha az elektromágneses hullámokkal kívánjuk megmagyarázni a gondolatátvitel jelenségét. Az agyunkban keletkezõ elektromágneses hullámok hatása a fejünktõl mért távolság növekedésével ugyanis igen rohamosan csökken, így ha valaki 1 méterrõl érzékelni tudná a másik ember agyából kijövõ elektromágneses jeleket, az teljesen megbolondulna a mai világban, mert a különféle elektronikus berendezések, mobiltelefonok annál sok nagyságrenddel nagyobb térerõsséget hoznak létre az összes létezõ frekvencián. Másik súlyos probléma az ``agyhullámokkal'' az irányítás kérdése. Agyunkban az idegvégzõdések térbeli elhelyezkedése nem feleltethetõ meg semmilyen módon az elképzelt tárgyak térbeli helyzetének. Képzeletünk magunk elé idézi mondjuk az asztalon elõttünk levõ toll képét, és azt is elénk vetítheti, hogy ez a toll elmozdul egy centit balra (vagy akár azt is, hogy egy kanadai pocoknyúllá változik). Mindeközben az agyunkban terjedõ jeleknek semmilyen térbeli irányultsága nem mutatható ki, azaz a fejünkbõl kiinduló elektromágneses hullámok véletlenszerû irányokban indulnak ki. (Ez független attól a ténytõl, hogy bizonyos agyfunkciók esetén agyunk egyik vagy másik területe aktívabb, hisz ezek a területek milliószámra tartalmazzák a véletlenszerû térbeli helyzetû idegvégzõdéseket.) Természetesen az itt említett két eset nem mutatja az egész jelenségkör téves voltát, mégis igen tipikusak, és az átlagos parafizikai könyvekben tömegével találkozhatunk ezekhez hasonló kifacsart gondolatokkal, komolynak álcázott elméletekkel. Azt azonban leszögezhetjük: az ismert fizikai jelenségek közt nincs olyan, amely a valódi parajelenségek megmagyarázását lehetõvé tenné.

	Következõ: 6.2.2.1 Paratudományok és kereszténység. Elõzõ: 6.2.1.2 A csillagjóslás veszélyei Fel: 6.2 Legfontosabb irányzatok